Nogaro az étkezőasztalon ült. Minden napját itt töltötte, bár néha, a "változatosság gyönyörködtet" mottót követve a konyhaszekrényen mutatta bájait. Nem mintha lett volna beleszólása, de szerette az ottani kilátást.

Ebédidő. A leves megint sótlan lett, a héten már negyedszerre. Nagypapi megint kiabál anyuval, kioktatva őt a nátrium-klorid kémiai jellemzőiről. Addig az asztal másik végén hugiék meglapulva figyeltek, és emelték el az asztal közepéről a sótartót. Ők csak enni akarnak, nem érdekli őket a különféle kémiai kötés, csak az, hogy finom legyen a kaja.

Ekkor Nogaro egy új szögből látta meg az asztalt. Az étkészleten nagyon szépen tükröződtek a csillár fényei, Nogaro már épp arra gondolt, hogy ha Monet látná, rögtön előkapná az ecsetkészletét és a különféle festékeket, hogy megörökítse. Nem mintha annyira egy műértő lett volna, Monet-et is csak azért ismerte, mert anyu mindig róla áradozott. Anyunak van egy kiállítóterme, ami elmondása szerint az egész városban híres, de apu ilyenkor csak a bajsza alatt szokott morogni.

A fények valami teljesen új szögből látszódtak. Az események felgyorsultak, Nogaro a padlón találta magát. A család körégyűlt, nagypapi ordibált anyuval, hogy ha rendesen főzne, akkor ez most nem történt volna meg. Fél pillanattal késöbb Nogara meghalt.

A család másnap elment a Nogaro lakberendezési áruházba, és vettek egy új sótartót, a régi hibáján okulva nem üvegből, hanem fából készültet. A régi pedig a kukában végezte.