Eladriel alig lépett be a 80. évébe, amikor már ismert minden élőlényt az erdőben. A vének szerint ígéretes pásztor, csak néha túlságosan makacs, hogy másra hallgasson.

Egyik reggelen úgy döntött, ideje megismerni a sztyeppéket is. Pár szelet kenyeret és borókabogyót a szütyőjébe emelt, majd útnak indult a folyó mentén. Neveltetéséhez méltóan az útját keresztező élőlényeket eligazgatta, tanácsokkal látta el őket.

Az erdő szélére érve hevesebben vert a szíve, és kevés bizonytalanság is befurakodott az elméjébe. Tudta, hogy ha most nem hátrál meg, minden idősebb vén tiszteletét kivívhatja, így tovább ment.

Fél órája szökelt a tisztáson, mikor egy ork csapda elkapta a lábát, és nem eresztette. A zsineghez erősített kolomp révén a csapdát készítők is hamar ott termettek, majd elégedett vigyorral nyugtázták, hogy a mai nap is volt egy elf, aki nem tudta betartani a becses szabályaikat.

A falu asszonyai az este beálltáig Eladriel teste minden porcikáját újrahasznosították. Bőréből gyerekeknek készült ruha, húsából lakoma, szőréből és csontjaiból ékszerek, míg a szütyőjének tartalma csaliként szolgált további fajtársai csapdába ejtéséhez.